μοναρχ-έω · monarch-eō — LSJ
to be sovereign, Pi. P. 4.165, Pl. R. 576b; ἐπὶ τούτου μουναρχέοντος in this kingʼs time, Hdt. 5.61, cf. 46; κατὰ νόμους μ. Pl. Plt. 301b: c. gen., ἑκόντων μ. Arist. Pol. 1295a16:—Pass., μοναρχεῖται πᾶς οἶκος ib. 1255b19.
hold the office of μόναρχος at Cos, SIG 805.6, Sor. Vit. Hippocr.